2016. június 10., péntek

nio timmar

ha már tudom, hogy úgyis valószínűleg bukó lesz az amerikai törim, mert lehetetlen ennyi nap alatt megtanulni azt a rengeteg anyagot, írok egy kicsit ide.
a szerdai nap volt a legeslegfárasztóbb az utóbbi nemtudommennyi időben, konkrétan az elemeim teljesen lemerültek, mikor hazaestem. irodalom vizsga, svéd, stresszeltem, pedig tudtam, hogy nem kellene, négy órát aludtam, reggel pedig riadtan nyomtam ki az ébresztőt és háromnegyed órával tovább szundiztam, mint kellett volna. aztán összekaptam magam, rágtam a körmöm, amit annyira szépen megnövesztettem magamhoz képest az utóbbi időben (megjegyezném, megint szegénykék megcsonkultak a mai nap folyamán), beértem tizenegy előtt kicsivel, L-lel elkeveredtünk egymástól, négyen mentünk egyszerre tételt húzni, és miután megkaptam, amit kell, a szokásos hűvös nyugalom áradt szét bennem, mint minden vizsgaalkalomnál. valahogy nem vagyok az izgulós típus, csak előtte török belül össze, de ott, a helyszínen maga vagyok a zen-harmónia. a Gösta Berlings Sagát kaptam, természetesen nem olvastam el a több mint négyszáz oldal tömény szenvedést, de alapjáraton rengeteg időnk volt felkészülni. várunk, várunk, L már mellettem ült, O is, egy óra alatt kidolgoztam mindent, maradék másfélben tanultam, aztán... vártunk. és vártunk. és nem történt semmi. az égvilágon. előttünk rengeteg záróvizsgázó, nem is értem, miért kellett egy napra tenni mindent. és a sztori csúcsa: este 19.30kor kerültem sorra. FÉL NYOLCKOR. tizenöt emberből. értitek. tizenöt. a kilenc óra egyetemen töltött idő alatt lelkileg leamortizálódtam, rengeteget nevettünk, szórakoztattuk egymást és mindenkivel beszélgettünk, még felsőbbévesekkel is (mert hát miért ne zúdítsunk le mindenkit egy napon, úgyis annyira ráérünk). aztán a végén megsemmisülten álltunk az utolsók között L-lel, már a fejem vertem a falba, sík idegek voltunk, majd mikor bementem, ismét uralma alá vett a nyugalom, ahogy a tanárúr elnyomott cigarettacsikkjeit figyeltem a hamutálban, hallgattam a kkból beszűrődő beszélgetéseket a nyitott ablakon keresztül, és egyáltalán nem voltam ideges. mint tavaly, most is kellemesen elbeszélgettünk, lényegében semmit nem mondtam abból, amit a tételbe leírtam, csak válaszoltam a keresztkérdéseire, ahogy ez tőle megszokható. gondolom, gyorsan végezni akart, hogy ne zárjanak be minket a nyolckor záródó épületbe, és a végén nem szólt semmit, csak láttam, ahogy felír a lapra egy ötöst a nevem mellé, és mondta, hogy küldjem be a következőt. szélesen vigyorogva köszöntem meg, ő a szokásos rejtelmes mosolyával válaszolt a nagy, szőke-ősz göndör lobonca mögül, aztán mikor kiléptem az ajtón, csak tátani tudtam a szám. nem érdekelt, hogy kilenc órát kellett ott töltenem, olyan boldogság fogott el, ami csak ritkán szokott megjelenni nálam. 
kezdetben féltem ettől a tanártól, de mára nagyon megszerettem a furcsa, de hihetetlenül okos és művelt személyiségét, meg kell őt szokni. nem is lehetnének jobb tanáraink vele meg a cuki, édespofa, engedékeny, szerény, de iszonyú jó humorú tanárnő mellett. 

aztán másnap találkoztam egy másik tanárral, akivel a szakdolgozat-témát beszéltük meg, és kicsit hasonlított az előzőleg említett tanárra - idősödő fazon, sztorizgat és megvárja, hogy magadtól jöjj rá a lényegre, de iszonyatosan szórakoztató. kár, hogy a kis irodába bejött egy doktorit intéző tipikus hipster srác komoly szemüveggel, kockás inggel és természetesen laptoppal, mert miért ne, és minden áron tudatnia kellett velem, hogy milyen művelt. komolyan. miközben próbáltam úgy tenni, mintha érteném, mire akar rávezetni a tanár, közbe kellett vágnia, hogy ő miket olvasott, persze olyan szerzőktől, amikről még életemben nem hallottam, és ami a legborzasztóbb volt, hogy tettetett amerikai akcentussal ejtette ki a szavakat, de körülbelül idegesítőbben, mint mikor Király Viktort interúztatják. muszáj volt neki eltúlozni a kiejtést, ennél pedig semmit nem utálok jobban, rendesen bántotta a fülemet.
végül valami iszonyatnehéz témából fogom írni az egész mizériát, de nem baj, legalább csomó forrást adott hozzá, relatívan. 

tegnap pedig api hozott haza az állomásról, és nagyon örültem, hogy még mindig itthon van, mivel úgy volt, hogy akkor megy is el, mikor felrakott a vonatra kedden. úgy volt, hogy tanulok, dehát szokás szerint nem jött össze, ezért unaloműzésként wowoztam, bemacroztam mindent, hogy ügyesebb legyek a karijaimmal, majd levettem a polcról egy könyvet, amit rájöttem, hogy talán el sem olvastam még, anno szintén a népszerű 2008-as évből, amit annyiszor emlegetek. nem volt vastag könyv, körülbelül háromszázhúz oldal, de fogalmam sem volt, miről szólhat, csak beleolvastam. aztán míg töltött a játék, olvastam. aztán tovább olvastam. majd kiléptem a wowból és olvastam. beraktam a mostanában agyonhallgatott nestky remixet, és olvastam, az ágyban. mikor ránéztem az órára, reggel négy óra húsz perc volt, hét óra alatt bedaráltam a könyvet, ahhoz képest, hogy egy tipikus tinis vámpírregény volt, nem olyan túlontúl izgi sztorival. majd szidtam magam, hogy hogyan veszíthettem el ennyi időt az ÉRTÉKES TANULÁSRA SZÁNHATÓ IDŐBŐL. 
komolyan, az egész életem ebből áll, pazarolom rá a soha vissza nem szerezhető perceket. 
szóval most szomorú vagyok, elengedtem az amerikai törit, és beletörődtem abba, hogy valószínűleg 26-án fel kell mennem suliba, és korántsem lesz vége ennek a gyönyörű vizsgaidőszaknak időben. a leíróról meg ne is beszéljünk.

a legrosszabb az, hogy a mai estét D nélkül kell töltenem.



ezt a számot Alyssától loptam (haha, hiába, hogy ezer éve ismerlek, megtartom titokban a nevecskédet:D), és azóta, mióta megláttam a blogján, folyamatosan ezt hallgatom. valamiért nagyon tetszik. talán mert olyan váratlan a drop benne. nem tudom.

3 megjegyzés: