2016. június 21., kedd

open up the hollow and my walls come down

elkezdtem írni, arról, hogy mik történtek velem az elmúlt napokban, de egyszerűen feladtam. fogalmam sincs miért, de valami iszonyat furcsa lelkiállapot uralkodik el rajtam éppen. lett volna egy hetem tanulni amerikai törire, de ebből két napot elvesztegettem ágyban fetrengésre és nyafogásra, olvasásra, depressziózásra. 
olyan távolinak tűnik a múlt hét - de röviden összefoglalva annyi történt, hogy skanditöriből ötöst kaptam, megtudtam, hogy a másik tárgyból is átmentem, ordítottam örömömben, aztán este L-ékkel ittam, ahol egyáltalán nem voltam kirekesztett, megittam egy üveg bort, rengeteget nevettünk, a barátnői is jófejek voltak. épp, hogy odaértem az éjszakaihoz, és életem leghosszabb buszútját tettem meg félrészegen, küszködve azzal, hogy ne pisiljek be.
pénteken Dvel töltöttem az estét, másnap átjöttek a tesójáék a babával és egész délelőtt őt nyomogattam, végre fel mertem venni. iszonyatosan édes baba, egyáltalán nem sír, csak ha éhes vagy álmos, mindig mosolyog és iszonyatosan jó babaillata van. aztán D anyukájának szülinapi ebédje volt az egyik étteremben, ahol rettenetesen nagy adag kaját adtak, mindenki osztozott mindenkivel, leöntöttem Dt kólával, mint ahogy azt tőlem elvárhatták, és hazafelé én toltam a kicsit a babakocsiban.
az estéről tudnék többet mesélni, ha egyáltalán mernék, mivel nem tudom, D mikor téved ide. a múltkor, mikor a hátam mögött feküdt és átkarolt, én épp a telefonom nyomogattam, és véletlenül felhozta a blogom címét a telefon. nem hiszem, hogy annyira egyszerűen megjegyezhető lenne, de akkor is elfog a kétségbeesés, hogy ezt láthatja.
a lényeg annyi, hogy elmentünk egy buliba, amit a volt sulim udvarán szerveztek, poénból, de előtte átjöttek hozzánk a többiek egy rakat szesszel. elmeséltem Dnek miket álmodtam Gről (megjegyezném, azóta is folytatódnak az álmok), és álsértődöttséggel kezdett el piszkálni, hogy mióta tart közöttünk a dolog, meg mióta csalom meg. ezzel elszórakoztunk egy darabig, de G jelent meg elsőnek, és akkor is nehezen hagyta abba D a viccelődést, úgy kellett neki egy félreeső sarokban könyörögnöm, hogy ne mondja el neki, mivel nem tudnék többet G szemébe nézni. de mégis mellette ültem végig, mikor megjöttek a többiek, vele töltöttem az este legtöbb részét, mert az emberek eltűntek a buliban, és egy pillanatban majdnem elmondtam neki az egészet. egész este fogtam a kezét, basszus, eredetileg azért, hogy végigvezessem a tömegen és ne vesszünk el egymástól, aztán már később is, és másnap mikor felébredtem, fogtam a fejem, hogy istenem, istenem, nagyon remélem, hogy nem mondtam semmi olyat, amivel bármiféle szar helyzetbe kevertem volna őt is meg magamat. a legrosszabb, hogy mostanában mindig ez történik - régen olyan ivós voltam, hogy ha túl sok alkoholt döntöttem a szervezetembe, akkor egy idő után rosszul lettem és hánytam. most pont az ellenkezője történt - elfelejtek dolgokat. most is rengeteg mindenre nem emlékszem, és belül égek, ha eszembe jut, miket mondhattam Gnek, vagy miket csinálhattam. tudom, hogy végig hozzáértem valahogy, sőt a végén az ölében is ültem, és ő átkulcsolta a lábát az enyéim előtt, és elfog a pánik és a szégyen. 
miért? mert tudom, hogy iszonyatos ez az egész dolog. azt is tudom, hogy rohadtul nem vagyok a férfiak esete, az önbizalmam sehol sincs mostanában, és legszívesebben elásnám magam most is. készült rólunk egy kép, összefoglalja az egész estét az, hogy átkarolja a nyakam, miközben mögöttem áll, de azon a képen is úgy nézek ki, mint egy hányadék, és mikor megláttam, be kellett jönnöm a szobámba és lenyelni pár könnycseppet  és a gombócot a torkomban. hiába, ha az embernek alapvetően nincs szép arca, akkor nem tud mit kezdeni semmilyen helyzettel, főleg ha még nem is vékony. pont pénteken nézegettem magam a tükörben és szépnek láttam magam, és akkor szembejön velem egy ilyen fénykép, ami mindent összetör bennem.
rengeteg emberrel találkoztam és tudom, hogy ostobaságokat beszéltem, meg hülyeségeket csináltam, és ettől a gyomrom görcsbe rándul. a legrosszabb, hogy Dt az este felében kb nem is láttam, aztán annyira kétségbeestem, hogy mikor megjelent, elsírtam magam.
másnap megjött.
ennek tudható be az összes érzelmi kitörésem és idióta viselkedésem. 

másnap az ébresztőóra nem csengett, úgy pattant ki a szemem kilenc óra ötven perckor, mikor a nyolc óra húszas busszal kellett volna hazamennem, mivel délután háromkor megy a másik, értem pedig akkor jöttek dolgozni.
igen, első nap, egy nap, helyettesítettem Pinkyt, mivel érettségizett, és meglepően jó volt - a főnököm rendes, gyorsan véget ért minden, pörgős volt az egész, sokan kérdezték, hol voltam eddig, nem is hibáztam, de.. valahogy fura volt, hogy R nem volt ott. N, a főnököm kisfia is kifejezetten aranyos volt.



ami miatt talán még depisebb vagyok az az, hogy elolvastam egy könyvet (thoughtless és thoughtful, ha bárkit érdekelne), ami bizonyos fokig tetszik, bizonyos fokig meg nem, és a legrosszabb, hogy a főszereplő srác benne nagyon durván hasonlít külsőleg és belsőleg is az enyémre, sőt még a backstoryjuk is hasonló. egy darabig próbáltam ezt megemészteni, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg soha nem fogok kiadni semmilyen könyvet, bármennyire is törekszem. mindig találok valamit, amit más kiadott, de amit már én azelőtt sokkal régebben megírtam, és csak ott hever a fiókomban, vagy a laptopomon az irományok mappában.

így néz ki Roan az én kis sztorimban, pontosan ugyanígy képzeltem el még hat évvel ezelőtt, és talán egy éve mágikusan feljött ez a kép a weheartit feedemen, akkor pedig csak megbabonázva néztem, hogy édes jézusom, pont így írtam le, a fejemben ez a kép élt (Devin Paisley ez a tökéletes ember, ha bárki ... egyéni kutatást szeretne végezni). de így, hogy tudom, hogy az a srác a könyvből róla mintázódott, rohadtul szarul érzem magam. iszonyatosan szarul, megmagyarázhatatlan, miért.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése