2016. augusztus 12., péntek

helyzetjelentés

jelentem, élek még, de sem időm, sem pedig energiám nincs arra, hogy írni tudjak, és amúgy is csak a munkáról tudnék beszámolni, az pedig annak nem érdekes, aki nincs ott.

nem is tudom igazából, hogy miért vagyok még ébren - egy másodperc kellene ahhoz, hogy kényelmes pozícióba helyezkedjek és elaludjak.
kókuszillatom van a csodás tusfürdőtől, amit egy hete vettem, de akkora sikert aratott anya részéről is, hogy már alig van belőle. nemrég értem haza, fél órája, de holnapra szerencsére sikerült kierőszakolnom egy szabadnapot, ezért lesz időm pihenni és Dvel lenni egy morzsányival többet.
ma tudtam meg, hogy Pinky valószínűleg még a jövő héten jön dolgozni ééés... ennyi erre az évre. ennek az infonak sikerült elrontania az amúgy is szar kedvem, és azóta azon gondolkodom, hogy mi lesz azután. nagyon a szívemhez nőtt, imádom őt, és nem akarom, hogy a munka véget értével ne beszélgessünk. szóval megeskettem, hogy telefonálunk legalább vagy facebook telózunk (nem szeretek gépen pötyögni üzeneteket), mivel nem akarom, hogy ez a barátság a távolság miatt ellaposodjon. A mostanában teljesen másfelé orientálódik, L külön világban él nyáron, K a távoli Angliában dolgozza magát halálra, tehát kézzel-lábbal kapaszkodom Pinkybe. azt mondta, hogy én tudok róla szinte mindent, olyanokat is, amiket senki más nem, és örül, hogy nekem bármit elmondhat, ez pedig melengeti a kis megroncsolt lelkem. 
belegondolok, hogy ki fog jönni helyette - mivel muszáj valakit keríteni, a mászási képességeim hiányának és a puding izmaimnak köszönhetően -, és V-re tippelek, ha még egyáltalán hajlandó szóba állni velem azután, hogy egy buliban teljesen hanyagoltam őt Pinky miatt. ők gyerekkoruk óta utálják egymást valami rejtélyes okból kifolyólag, én pedig a két tűz között ragadtam. fura lenne, ha ő jönne arra a pár napra; soha nem volt olyan népszerű az emberek között, mint Pinky, és biztosan iszonyat szar érzés lenne azt hallgatnia, hogy mindenki Pinky holléte felől érdeklődne, főként az arab srác, aki az elsőszámú Pinky-rajongó. 
a srác amúgy iszonyatosan cuki, minden értelemben - jól öltözött, jóképű, határtalanul kedves és a sok rajongóval ellentétben nem csak vele beszélget, hanem velem is. csak egyetlen egy hatalmas probléma van vele - a kulturális különbségek. minden nap órákat lóg nálunk és szórakoztat minket a sztorijaival, meg a vicces kiejtésével. a főnök szóban az ő-t gond nélkül kimondja, de a vevő az vevó, az ő pedig ó.  emellett egy mondatba képes tizenötször belecsempészni az esküszöm szót. arany szíve van a srácnak, mindig megnevettet minket, hihetetlen dumája van, és az egész környék a nevetésünktől zeng, ha ott van, de rengeteg embernek ez rohadtul nem tetszik. rettentően felbasz, hogy az emberek utálkozó pillantásokat vetnek felé, és megjegyzéseket tesznek rá, ha elmegy, de hát ez a magyar mentalitás. Emil is így kezdte, most pedig nagy spanok lettek, érdekes. 

R egyébként teljesen elásta magát a szememben, mivel olyan dolgokat tudtam meg róla, amik aláásták a tekintélyét. eddig is tisztában voltam vele, hogy van pár fura dolga és rossz ügyletei, de azt nem, hogy ennyire szar az egész. 

a rejtélyes negyvenes férfivel piszkálgat Pinky és a P, a főnököm, már lassan három napja, felidézve a múltkori bulin történt eseményeket, de titokban élvezem a helyzetet. hát na, mondtam, hogy iszonyat jól néz ki. egyik nap a 'megaláztatásom' teljes megkoronázásaként fel is hívta őt P, ő pedig persze egyből tudta, mit kell mondania a vonal túlsó végéről, hogy egy másodperc alatt zavarba hozzon ("este rendezünk egy privát medencés bulit"), miközben én ütlegeltem a főnököm hátát, hogy azonnal fejezze be és tegye le a telefont. másnap amikor a szokásos időben jött értem az autó, hogy munkába vigyen, egyáltalán nem lepődtem meg, hogy ő ült a kormány mögött és szélesen vigyorgott. 



újraolvasom az Anita Blake sorozatot, és meglepő módon alig emlékszem valamire a könyvekből, szóval szinte teljesen új élmény az egész, és rendesen izgulok minden egyes történésen, mégis az érzés annyira nosztalgikus. mostanában falom a könyveket, naponta elolvasok háromszáz oldalt. szinte szárnyalok ilyen téren, minden nap újabb könyveket találok, az agyam pedig információra szomjasan szívja be őket.

szomorú, hogy huszonegy évesen elértem arra a pontra, hogy annyira félek a sötétben, hogy éjjelilámpácska fénye mellett alszom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése