2016. szeptember 29., csütörtök

ma végre suliban voltam. ez iszonyatosan hülyén hangzik, de három nap munka után hiányzott. annyira szorgalmas voltam, hogy még az órára feladott anyagot is elolvastam, hiába volt tizenegy oldal. próbáltam produktív lenni órán, sokat dumáltunk a szomszédaimmal is group discussionben, és a három nap tömény angol után sokkal folyamatosabb voltam, ami logikus, de mégis meglepetés volt. örülök, hogy nyáron sem tompult a szókincsem.

könyvtárba is elmentem, hogy kikölcsönözzek az egyik órámra egy alapkönyvet, és arra jöttem rá, hogy a könyvtárnak iszonyú jó hangulata van az üveg tetővel és három emelet belmagassággal. bárcsak sokkal több időm lenne olvasni. sokkal inkább élem a könyvbeli életeket néha, mint a sajátomat, akkor is, ha mostanában jó dolgok történnek velem. szeretek elmerülni bennük, világéletemben szerettem, meg se tudnám számolni, hány száz könyvet olvastam el. az Anita Blake-et is félbehagytam most a kilencedik könyvnél, és azzal magyarázom magamnak, hogy nem baj, csak nincs időm, de igazából valamennyi van, de azt meg próbálom olyan dolgokkal kitölteni, amik nem használják az agyam, csak pihentetik. (most sem ezt csinálom, tehát inkább hagyjuk is). igazából csak azért nem olvasom, mert nem szeretem, hogy nem Richarddal van, hanem a buzis Jean-Claude-dal, na. egyébként rájöttem, hogy Richardot pont úgy képzelem el, mint Brock o'Hurn-t (ah, ő a világ 2. legszebb férfija), vagy mint Rollo-t, vagy mint Brendan Frasert hosszú hajjal. 

egyébként megjött, tehát az elviselhetetlenségi rátám a felére csökkent, de attól még ugyanolyan ideges vagyok minden miatt, mint eddig. egész nap fájtam és minden bajom volt, de a wcben a negyediken az egyik fülkében olyan vicces üziket láttam a falra írva, hogy már ezért megérte az egész.

cosy délutánt tartottam, vettem kaját, energiaitalt, és kiültem a mitológia könyvvel a kkba, cigiztem, olvasgattam, hogyan született Ymir ősóriás izzadságából és lábszár összedörzsöléséből gyerek, és további skandináv csodálatos mitológiai szüleményeket, az idő pedig kellemes meleg volt a lehulló falevelek sárgaságával mindenfelé, tehát a hangulatom sokkal-sokkal jobb lett, mint egész két hete bármikor. 

elmentem az Alleeba is, megvettem a zara parfümöt, felpróbáltam a h&mben egy hosszú, szürke, garbónyakú felsőt, amin ezer évig tanakodtam, hogy megvegyem-e. aztán végül továbbálltam és azt a technikát váltottam be, hogyha bánod, hogy nem vetted meg, akkor az tényleg kell, nem csak egy hirtelen felindulás. az a baj, hogy még mindig nem tudom, pedig mindez délután ötkor történt, most pedig lassan tizenegy óra van. sok outfitet elképzeltem vele, de persze D-nek nem tetszik. mi tetszik neki, ami nekem igen. hm. 
aztán valahogy betévedtem a libribe, pedig megfogadtam, hogy soha nem fogok oda menni többet, de jó érzés volt nézelődni és érezni a könyvek illatát. végül megláttam egy szép borítójú könyvet (egy fabulous szakállú, gyönyörű hím volt rajta), aminek elolvastam a fülszövegét.... ééés hazamentem és letöltöttem. ha.
mégis valami fura hangulat uralkodott el rajtam, mikor hazafele tartottam. a pénzen gondolkodtam, pedig mostanában úgy szórom, mintha végtelen lenne. tudod, amikor hirtelen valami gonosz kis gondolat megjelenik a fejedben, hogy mennyi mást megvehetnél helyette. idiótán viselkedtem - beleraktam cuccokat a kosaramba a sparban, aztán végül körülbelül az összeset visszatettem a helyére. tudom, nem vagyok normális. 

aztán esszét írtam este, amit annyira összecsaptam, amennyire csak lehetett.

nem akarok holnap dolgozni menni. félek, idegen vagyok ott.
úgy döntöttem, hogy fogok ide is írni, de szokásos, kissé moderált bejegyzésekkel. 
remélem, így okés mindenkinek.


a héten nem voltam suliban, ellógtam az összes órám a munka miatt. a hely tök jónak tűnik. környezetbarát, multikulti, sok különböző nemzetiségű emberrel. mindenki nyitott és barátságos.
fogalmam sem volt, hogy mire számítsak. folyamatosan Dnek írogattam, hogy nem tudom mit kéne kezdeni a helyzettel. azt hittem, hogy bármelyik pillanatban megjelenhet a buddy aki segít tájékozódni és majd elkezdjük a traininget, meglátom, hogy mit fogok csinálni, stb, de nem ez történt. sokan összetömörülve kezdtük el az egész cuccot, de az volt a szerencsém, hogy jófejek voltak a lányok, akikkel együtt kellett lennem.
csináltak rólunk képeket, amin borzasztóan hülyén nézek ki, piros fejjel, úszónő vállakkal és félrecsúszott kardigánnal, de nem akartam bosszankodni rajta és újracsináltatni, hogy közben olyan benyomást keltsek a többiek előtt, hogy nekem semmi nem felel meg és csak hisztizek.
a training annyira unalmas volt, hogy azt hittem, megölöm magam. hatalmas belső vágy volt bennem, hogy hazamehessek, bebújhassak az ágyba és alhassak egyet. nem bírtam mit kezdeni magammal, és legszívesebben felálltam és hazamentem volna. hozzájárult az egészhez az is, hogy meg kellett jönnie, akkor pedig iszonyatosan elviselhetetlen vagyok.
az ebédünket fizették, ami nagyon tetszett. dumálgattam a csajokkal, meglepően rendesek voltak, és egyáltalán nem diétás kaját ettem, mivel a választék nem igazán volt healthy, tehát maradtam a rántott csirkemellnél és egy kis hagymás majonézes krumplisalátánál. (istenem, olyan csillapíthatatlan étvágyam van, hogy meghalnék most is érte). utána kiültünk a hihetetlenül cosy kis pavilonokba, elfoglaltam egy barna babzsákfotelt és süttettük magunkat a napon.
mikor az utolsó előadás is eltelt, vártuk, hogy a teamleaderek értünk jöjjenek. mindenki szép lassan elszivárgott, csak hárman maradtunk ott utoljára, és egyáltalán nem jelent meg senki. úgy éreztem magam, mint az ovisok, amikor anyura várnak, ők az utolsók, de anya csak nem akar jönni. végül hazamentünk, és igazából rettentően megkönnyebbült voltam, hogy nem most kell szembenéznem mindenkivel, akivel dolgozni fogok.

másnap ugyanolyan unalmasan telt, mint az előző, három órás trainingekkel, de akkor az ebédet sem fizették. ellőtték a jófejség-lapot, tehát elsétáltunk a westendbe kajálni. az egyik csajnak olyan szesz-szaga volt, hogy folyamatosan csekkolnom kellett, hogy vajon részeg-e, mert letagadhatatlan piaszag áramlott felőle, mikor megszólalt. természetesen aznap sem jöttek értünk, de már felszabadultabban mozogtam az épületben, és megkaptuk a fényképet is a badge-re, amitől tök hivatalosnak éreztem magam, mintha tényleg a cég tagja lennék.

másnap reggel ugyanúgy kilencre mentem, csendesen iszogattam az energiaitalom, semmilyen motivációm nem volt a munkához, mint ahogy az élethez sem. de végre valaki megjelent, hogy elvigyen engem is, történetesen az a csaj, aki interjúztatott. a csapat tök cuki, csak tíz asztalból áll, vagy annyiból sem. a teamleader srác leginkább egy delfinre hasonlít, olyan orrocskája van, de igazán kedves és segítőkész. nem tud skandi nyelven, de mégis ő a főnök. van ott két anyanyelvi svéd, és egy dán. miután beléptettek, odaküldtek egy K-ra kísértetiesen hasonlító leányzó mellé. picike, alacsony, a hangja ugyanolyan, szemüveges, pattogós, hiperaktív. ő tanítgatott be, és legszívesebben sírva fakadtam volna a sok infotól ami elhangzott. rettenetesen idegennek érzem ott magam, bármennyire is kedvesek voltak velem. fogalmam sincs, hogy fogom megoldani a feladatomat, de ha másnak is megy, nekem is fog. csak könyörgöm, segítsen valaki.
beszélgettem svédül is, ami nagy előrelépés, mert Hn kívül nem nagyon kommunikáltam anyanyelvi beszélővel. az egyik svéd megdícsérte a kiejtésem, próbáltam elmagyarázni nekik, hogy nem nagyon vagyok magabiztos, és a tudásom is igen csekély, és ezért eldöntötték, hogy csak svédül állnak velem szóba, és majd segítenek. tök cukik voltak,
egyébként az is iszonyatosan tetszett, hogy angolul kell programokat és mindenféle alap dolgokat használni, tehát elég frequent lesz, nem fog elhanyagolódni.
remélem, hogy fejlődhetek svédből, és sokkal folyamatosabb lehetek belőle.
jelen pillanatban nagyon fura érzéseim vannak ezzel a munkával kapcsolatban. nem ismerek senkit, nem tudom, mennyire fogok tudni bárkivel beszélgetni munkaidő alatt, de azzal vigasztalom magam, hogy úgyis csak négy órát kell majd dolgoznom, és csak szerdán lesz nyolc óra. valahogy majdcsak eltelik, majdcsak nem lesz borzasztó. meg volt szokva az előző bagázs és a piac. fura belegondolni, hogy tényleg hiányozni fognak. mindenki.


amikor a munkából hazafelé tartottam, megtudtam F-től, hogy proposalt kell írni a szakdolgozathoz címleadásnál. megbotlottam valamiben és azzal a lendülettel elszakadt a táskám vállpántja és a földön landolt. iszonyat mérges voltam, a metróúton végig idegeskedtem és nyomoztam, hogy egyáltalán mi az a proposal. a ferenciek terén szálltam le, aztán a rájöttem, hogy a busz hatalmasat kerül, és inkább elgyalogoltam az astoriáig, hogy villamossal menjek haza. összevesztem anyával, mert értetlenkedett, aztán egyből rosszul is éreztem magam, hogy bunkó voltam. megtaláltam közben a pontos határidőt, ami október tizedike, és megkönnyebbültem, hogy szereztem magamnak egy kis haladékot.

este nekiültem esszét írni az egyik órámra, folytak belőlem a szavak, tehát körülbelül a hetvenöt százalékát sikerült megírnom, aztán csörgött a telefonom és A hívott, hogy Á edz, találkozok-e vele másfél órára. persze, hogy elmentem. örülök minden alkalomnak, ha valahogy kettesben tudunk lenni és beszélgetni tudunk, mivel ha úgy találkozunk, hogy mások is vannak körülöttünk, akkor mindig másfelé orientálódunk mindketten. miközben sétáltam, elmentem egy forgatás mögött, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne nézzek oda, ami annyira nyilvánvaló lehetett. közben cigiztem és energiaitalt ittam (azon élek, de szigorúan cukormentes), és imádkoztam, hogy ne legyen gáz, kérem, ne legyen gáz. közben száz méter kellett, hogy kikeljen az öt kilométeres pokemon tojásom, szóval inkább azt bámultam a telefon képernyőjén. (később kiderült, hogy az barátok közt forgatás, szóval nagyon remélem, hogy nem láttok majd benne). A-val beültünk a mekibe és bűnöztem, mert megettem egy duplacsokiöntetes mcfreeze-t, mmmhm. az este elszívtam egy csomó cigit, (hihetetlen, mennyire rászoktam a piacon). elmentünk az Alleeba, ahol A rávett, hogy menjek be a zarába, mivel kabátot akart nézni, és nem fogadta el azt a magyarázatot, hogy nem teszem be oda a lábam. meglepetésemre azonban találtam egy tökéletes parfümöt, édes illattal, fekete és piros csomagolásban (már ekkor nyert), de nem volt nálam pénz, így ma mentem vissza megvenni. utána pedig lecsekkoltuk, ahogy Á edz egy alagsorban kialakított edzőteremben.
szomorú voltam kicsit, mert ők együtt lehetnek amikor akarnak, egymás mellé fekszenek le aludni, együtt élnek, mi pedig már nem, mivel D-nek nem jött össze pesten normális meló. nem vágyok semmire sem jobban, minthogy minden nap D mellett kelhessek és fekhessek le aludni. nekem már ennyi bőven elég lenne.

2016. szeptember 27., kedd

Úgy gondoltam, hogy indítok egy személyesebb privát blogot, amit nem olvashat senki, csak maximum olyan emberek, akiket meghívtam. Szeretnék brutálisan őszinte és részletes bejegyzéseket írni magamnak, nevekkel, mert mostanában annyi olyan dolog történik velem, amiről nem szívesen beszélek nagyobb nyilvánosság előtt. Na meg nem szeretném, ha ez az egész illetéktelen kezekbe jutna, és olyan emberek olvasnák el, akiknek az egészhez köze van. Talán terápiás jellege is lenne, ha kiírhatnék magamból mindent gátlások nélkül. Túl sok ember tudja a felhasználónevem meg az "alteregom", akiről írok, és a faceless/arctalan cuccot is. 

Amint észrevette még az a pár ember, aki esetleg követ, nem írok. Ez azért van, mert iszonyatosan lusta vagyok, még az élethez is. Lett egy jobb munkám, ma és tegnap volt az első két nap, training day, halálosan unalmas volt, meg akartam ölni magam minden egyes percben, viszont volt ott pár jófej ember, akikkel sajnos nem együtt leszünk. 

Szóval lehet, hogy meggondolom magam később, de most így érzek. Úgy sem olvas már itt senki.

2016. szeptember 11., vasárnap


every second of it 

2016. szeptember 9., péntek

backback

le akartam írni nektek, hogy milyen csudijó dolgok történtek velem az elmúlt napokban, hetekben, de mivel mostanában iszonyatosan lusta voltam és nem írtam, nem hiszem, hogy olyan iszonyatosan sok olvasóm maradt volna. na mindegy, azért leírom őket.

a legjobb dolog, ami talán nem is tudom mióta történt velem, az egész pontosan tegnap esett meg, az utolsó munkanapomon. megérkeztünk, elkezdtünk lepakolni az egyik nagykeresnél, a főnököm pedig rámtelefonált, hogy vigyem el a bélyegzőjét a mamihoz, mivel számlát akar írni. oda is mentem, jó munkaerő módjára, és mikor odaértem, átkarolt, a kezembe nyomott egy kis műanyag bubis zacsit, amiben egy kibaszott telefon volt. néztem, és fogalmam sem volt, mit kezdjek a helyzettel. ez az enyém? igen, az enyém. az ő szavaival élve a kiváló munkámért, azért, mert megbízható vagyok, rengeteget köszönhet nekem, és a szülinapomra is persze. azt sem tudtam eldönteni, hogy elkezdjek hirtelen bőgni, vagy ugorjak a nyakába. végül a nyakába ugrottam és bőgtem is egyszerre.
soha nem gondoltam volna, hogy velem valaha is ilyesmi fog történni. fél óráig remegtem és pityeregtem, és el sem akartam hinni, hogy ez tényleg megtörtént. aztán amikor megláttam, hogy legalább százezret költött rám és egy fullos telefont kaptam, akkor még jobban lesokkoltam. nem érdemlem meg. tuti  nem. de mégis az enyém. már magamra alakítottam, kapott egy csini tokot, és itt díszeleg mellettem. egész este iszonyatos boldogság járt át, mindenkivel kedves voltam, folyamatosan nevettem és mosolyogtam, le sem lehetett vakarni az arcomról a vigyort. de titokban kell tartanom az egészet Pinky előtt, mivel ha megtudná, valószínűleg megutálna és hihetetlen féltékeny lenne. ennél pedig többet ér a barátságunk.
tudom, hogy a munkámban jó vagyok, négy éve ezt csinálom, és szeretem, és egyszerűen király belegondolni, hogy megbecsülnek és fontosnak tartanak. persze ebben benne van egy kisebb fajta lekenyerezés, hogy jövőre is menjek, akkor is, ha befejeztem az egyetemet.
egyébként a nap többi része is tökéletes volt - végre nem voltam fölösleges harmadik Pinky és a casanovák mellett, mivel egyedül voltam, ő már suliban van. és akármennyire is szeretem őt, halkan be kell valljam, hogy jobban éreztem magam így. tökéletes lezárás volt. én is voltam valaki. aztán az este végén kisebb depresszió uralkodott el rajtam, hogy ma vagyok itt utoljára.  mindenkitől elköszöntem, kaptam puszikat és öleléseket, és szomorú voltam, hogy ott kellett őket hagynom.

ma pedig anyáékkal felmentünk pestre és elszórtam egy rakás pénzt ruhákra, táskákra és cipőkre. megtaláltam az egyik álomcipőmet, ami elég szélsőséges, senkinek nem tetszik az ismerőseim közül eddig, de nekem belopta magát a szívembe, és nem találtam mást, ami annyira tetszett volna, mint az a darab. mivel alapból akartam telefont venni, és hetvenötöt szántam rá, az a pénz más sorsot kapott, tehát ruhák formájában fog manifesztálódni. amitől az én szívem boldog.


mostanában pedig sűrűbben szándékozom írni, mivel végeztem a melóval és belevetem magam a csodálatos iskolaéletbe, az utolsó évemet kezdem taposni.
ezzel kapcsolatban amúgy egyre többször kétségeim támadnak. ami engem igazán érdekelne, az a fordítás, de mivel a csodás karon csak angol-német, angol-francia és angol-kínai, ésvagy orosz nyelvpárok vannak, nem igen sok esély van arra, hogy jelentkezni fogok. németül teljesen elfelejtettem, alig tudok megmukkanni, és nem hiszen, hogy februárig mágikus módon középfokra tudnám tornázni magam. igazából azért kezdtem el hanyagolni, mert a svéddel akarok foglalkozni, ebben látok potenciált - nagykövetség, cégek, stbstb, és nem akarok már mesterre menni, de mindenfelől olyan tanácsokat és felszólításokat záporoztatnak rám, hogy muszáj, és hogy még most tegyem meg amíg fiatal vagyok, de... én már nem akarok tanulni. úgy érzem, hogy ezzel csomó embert ki fogok ábrándítani a környezetemben. mégsem érzem magam szarul, én leszek valószínűleg az egyetlen egyetemet végzett tag a családban.

egyébként "rendezek" egy szülinapi kis összeülős ivást, amitől pedig összetört a szívem az az, hogy A és Á nem fognak hazajönni, mivel pénzszűkében vannak. először annyira felbasztam magam, hogy azt mondtam, akkor máshova sem kell jönni soha többet, aztán lenyugodtam, és úgy döntöttem, hogy mindenképp megoldjuk valahogy, hogy jöjjenek. iszonyat szar belegondolni abba, hogy az ember állítólagos legjobb barátai nem képesek eljönni, és minden évben eljátsszák ezt. de aztán nem foglalkoztam ezzel. most nagyon úgy néz ki, hogy kevesen tudnak eljönni, és azon is gondolkodtam, hogy törlöm az egész eseményt, ha G nem tud eljönni, mert már csak benne van minden reményem, és pesten szervezünk valamit, úgyis ott van kb mindenki. azért mégiscsak jobb lett volna hullarészegen hazabicózni, mint végigkecmeregni a hetesbuszon. de azért még naivan reménykedek.


a másik dolog, hogy elhatároztam, hogy lefogyok, és ami sokkal sokkal jobbá teszi, hogy D is segít benne, ő is csinálja. ez erőt ad, támogatjuk egymást és így nem esünk kísértésbe. eddig három és fél kilót fogytam, körülbelül egy másfél hét alatt, és tudom, hogy ez csak a fölösleges víz, de hatalmas löketet ad ez a motivációmnak. az étrendemet is teljesen megváltoztattam, egészségesen étkezem és bűnmentes vagyok mindenféle alkoholtól is (brühü). egyedüli csalónap a szülinapom lesz, jövő hét szombaton, ahol meg fogjuk inni legalább azt az üveg mézes jacket, amit api hozott. hmmm.

imádom a szeptembert. tele van eseményekkel, szülinapokkal, névnapokkal, bulikkal, csodás idővel, normális ruhákat lehet végre hordani, és a legjobb a kissé hűvös erkélyen ücsörögve a sárguló leveleket nézve, teát iszogatva elszívni egy cigit.