2016. szeptember 9., péntek

backback

le akartam írni nektek, hogy milyen csudijó dolgok történtek velem az elmúlt napokban, hetekben, de mivel mostanában iszonyatosan lusta voltam és nem írtam, nem hiszem, hogy olyan iszonyatosan sok olvasóm maradt volna. na mindegy, azért leírom őket.

a legjobb dolog, ami talán nem is tudom mióta történt velem, az egész pontosan tegnap esett meg, az utolsó munkanapomon. megérkeztünk, elkezdtünk lepakolni az egyik nagykeresnél, a főnököm pedig rámtelefonált, hogy vigyem el a bélyegzőjét a mamihoz, mivel számlát akar írni. oda is mentem, jó munkaerő módjára, és mikor odaértem, átkarolt, a kezembe nyomott egy kis műanyag bubis zacsit, amiben egy kibaszott telefon volt. néztem, és fogalmam sem volt, mit kezdjek a helyzettel. ez az enyém? igen, az enyém. az ő szavaival élve a kiváló munkámért, azért, mert megbízható vagyok, rengeteget köszönhet nekem, és a szülinapomra is persze. azt sem tudtam eldönteni, hogy elkezdjek hirtelen bőgni, vagy ugorjak a nyakába. végül a nyakába ugrottam és bőgtem is egyszerre.
soha nem gondoltam volna, hogy velem valaha is ilyesmi fog történni. fél óráig remegtem és pityeregtem, és el sem akartam hinni, hogy ez tényleg megtörtént. aztán amikor megláttam, hogy legalább százezret költött rám és egy fullos telefont kaptam, akkor még jobban lesokkoltam. nem érdemlem meg. tuti  nem. de mégis az enyém. már magamra alakítottam, kapott egy csini tokot, és itt díszeleg mellettem. egész este iszonyatos boldogság járt át, mindenkivel kedves voltam, folyamatosan nevettem és mosolyogtam, le sem lehetett vakarni az arcomról a vigyort. de titokban kell tartanom az egészet Pinky előtt, mivel ha megtudná, valószínűleg megutálna és hihetetlen féltékeny lenne. ennél pedig többet ér a barátságunk.
tudom, hogy a munkámban jó vagyok, négy éve ezt csinálom, és szeretem, és egyszerűen király belegondolni, hogy megbecsülnek és fontosnak tartanak. persze ebben benne van egy kisebb fajta lekenyerezés, hogy jövőre is menjek, akkor is, ha befejeztem az egyetemet.
egyébként a nap többi része is tökéletes volt - végre nem voltam fölösleges harmadik Pinky és a casanovák mellett, mivel egyedül voltam, ő már suliban van. és akármennyire is szeretem őt, halkan be kell valljam, hogy jobban éreztem magam így. tökéletes lezárás volt. én is voltam valaki. aztán az este végén kisebb depresszió uralkodott el rajtam, hogy ma vagyok itt utoljára.  mindenkitől elköszöntem, kaptam puszikat és öleléseket, és szomorú voltam, hogy ott kellett őket hagynom.

ma pedig anyáékkal felmentünk pestre és elszórtam egy rakás pénzt ruhákra, táskákra és cipőkre. megtaláltam az egyik álomcipőmet, ami elég szélsőséges, senkinek nem tetszik az ismerőseim közül eddig, de nekem belopta magát a szívembe, és nem találtam mást, ami annyira tetszett volna, mint az a darab. mivel alapból akartam telefont venni, és hetvenötöt szántam rá, az a pénz más sorsot kapott, tehát ruhák formájában fog manifesztálódni. amitől az én szívem boldog.


mostanában pedig sűrűbben szándékozom írni, mivel végeztem a melóval és belevetem magam a csodálatos iskolaéletbe, az utolsó évemet kezdem taposni.
ezzel kapcsolatban amúgy egyre többször kétségeim támadnak. ami engem igazán érdekelne, az a fordítás, de mivel a csodás karon csak angol-német, angol-francia és angol-kínai, ésvagy orosz nyelvpárok vannak, nem igen sok esély van arra, hogy jelentkezni fogok. németül teljesen elfelejtettem, alig tudok megmukkanni, és nem hiszen, hogy februárig mágikus módon középfokra tudnám tornázni magam. igazából azért kezdtem el hanyagolni, mert a svéddel akarok foglalkozni, ebben látok potenciált - nagykövetség, cégek, stbstb, és nem akarok már mesterre menni, de mindenfelől olyan tanácsokat és felszólításokat záporoztatnak rám, hogy muszáj, és hogy még most tegyem meg amíg fiatal vagyok, de... én már nem akarok tanulni. úgy érzem, hogy ezzel csomó embert ki fogok ábrándítani a környezetemben. mégsem érzem magam szarul, én leszek valószínűleg az egyetlen egyetemet végzett tag a családban.

egyébként "rendezek" egy szülinapi kis összeülős ivást, amitől pedig összetört a szívem az az, hogy A és Á nem fognak hazajönni, mivel pénzszűkében vannak. először annyira felbasztam magam, hogy azt mondtam, akkor máshova sem kell jönni soha többet, aztán lenyugodtam, és úgy döntöttem, hogy mindenképp megoldjuk valahogy, hogy jöjjenek. iszonyat szar belegondolni abba, hogy az ember állítólagos legjobb barátai nem képesek eljönni, és minden évben eljátsszák ezt. de aztán nem foglalkoztam ezzel. most nagyon úgy néz ki, hogy kevesen tudnak eljönni, és azon is gondolkodtam, hogy törlöm az egész eseményt, ha G nem tud eljönni, mert már csak benne van minden reményem, és pesten szervezünk valamit, úgyis ott van kb mindenki. azért mégiscsak jobb lett volna hullarészegen hazabicózni, mint végigkecmeregni a hetesbuszon. de azért még naivan reménykedek.


a másik dolog, hogy elhatároztam, hogy lefogyok, és ami sokkal sokkal jobbá teszi, hogy D is segít benne, ő is csinálja. ez erőt ad, támogatjuk egymást és így nem esünk kísértésbe. eddig három és fél kilót fogytam, körülbelül egy másfél hét alatt, és tudom, hogy ez csak a fölösleges víz, de hatalmas löketet ad ez a motivációmnak. az étrendemet is teljesen megváltoztattam, egészségesen étkezem és bűnmentes vagyok mindenféle alkoholtól is (brühü). egyedüli csalónap a szülinapom lesz, jövő hét szombaton, ahol meg fogjuk inni legalább azt az üveg mézes jacket, amit api hozott. hmmm.

imádom a szeptembert. tele van eseményekkel, szülinapokkal, névnapokkal, bulikkal, csodás idővel, normális ruhákat lehet végre hordani, és a legjobb a kissé hűvös erkélyen ücsörögve a sárguló leveleket nézve, teát iszogatva elszívni egy cigit.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése