2016. szeptember 29., csütörtök

úgy döntöttem, hogy fogok ide is írni, de szokásos, kissé moderált bejegyzésekkel. 
remélem, így okés mindenkinek.


a héten nem voltam suliban, ellógtam az összes órám a munka miatt. a hely tök jónak tűnik. környezetbarát, multikulti, sok különböző nemzetiségű emberrel. mindenki nyitott és barátságos.
fogalmam sem volt, hogy mire számítsak. folyamatosan Dnek írogattam, hogy nem tudom mit kéne kezdeni a helyzettel. azt hittem, hogy bármelyik pillanatban megjelenhet a buddy aki segít tájékozódni és majd elkezdjük a traininget, meglátom, hogy mit fogok csinálni, stb, de nem ez történt. sokan összetömörülve kezdtük el az egész cuccot, de az volt a szerencsém, hogy jófejek voltak a lányok, akikkel együtt kellett lennem.
csináltak rólunk képeket, amin borzasztóan hülyén nézek ki, piros fejjel, úszónő vállakkal és félrecsúszott kardigánnal, de nem akartam bosszankodni rajta és újracsináltatni, hogy közben olyan benyomást keltsek a többiek előtt, hogy nekem semmi nem felel meg és csak hisztizek.
a training annyira unalmas volt, hogy azt hittem, megölöm magam. hatalmas belső vágy volt bennem, hogy hazamehessek, bebújhassak az ágyba és alhassak egyet. nem bírtam mit kezdeni magammal, és legszívesebben felálltam és hazamentem volna. hozzájárult az egészhez az is, hogy meg kellett jönnie, akkor pedig iszonyatosan elviselhetetlen vagyok.
az ebédünket fizették, ami nagyon tetszett. dumálgattam a csajokkal, meglepően rendesek voltak, és egyáltalán nem diétás kaját ettem, mivel a választék nem igazán volt healthy, tehát maradtam a rántott csirkemellnél és egy kis hagymás majonézes krumplisalátánál. (istenem, olyan csillapíthatatlan étvágyam van, hogy meghalnék most is érte). utána kiültünk a hihetetlenül cosy kis pavilonokba, elfoglaltam egy barna babzsákfotelt és süttettük magunkat a napon.
mikor az utolsó előadás is eltelt, vártuk, hogy a teamleaderek értünk jöjjenek. mindenki szép lassan elszivárgott, csak hárman maradtunk ott utoljára, és egyáltalán nem jelent meg senki. úgy éreztem magam, mint az ovisok, amikor anyura várnak, ők az utolsók, de anya csak nem akar jönni. végül hazamentünk, és igazából rettentően megkönnyebbült voltam, hogy nem most kell szembenéznem mindenkivel, akivel dolgozni fogok.

másnap ugyanolyan unalmasan telt, mint az előző, három órás trainingekkel, de akkor az ebédet sem fizették. ellőtték a jófejség-lapot, tehát elsétáltunk a westendbe kajálni. az egyik csajnak olyan szesz-szaga volt, hogy folyamatosan csekkolnom kellett, hogy vajon részeg-e, mert letagadhatatlan piaszag áramlott felőle, mikor megszólalt. természetesen aznap sem jöttek értünk, de már felszabadultabban mozogtam az épületben, és megkaptuk a fényképet is a badge-re, amitől tök hivatalosnak éreztem magam, mintha tényleg a cég tagja lennék.

másnap reggel ugyanúgy kilencre mentem, csendesen iszogattam az energiaitalom, semmilyen motivációm nem volt a munkához, mint ahogy az élethez sem. de végre valaki megjelent, hogy elvigyen engem is, történetesen az a csaj, aki interjúztatott. a csapat tök cuki, csak tíz asztalból áll, vagy annyiból sem. a teamleader srác leginkább egy delfinre hasonlít, olyan orrocskája van, de igazán kedves és segítőkész. nem tud skandi nyelven, de mégis ő a főnök. van ott két anyanyelvi svéd, és egy dán. miután beléptettek, odaküldtek egy K-ra kísértetiesen hasonlító leányzó mellé. picike, alacsony, a hangja ugyanolyan, szemüveges, pattogós, hiperaktív. ő tanítgatott be, és legszívesebben sírva fakadtam volna a sok infotól ami elhangzott. rettenetesen idegennek érzem ott magam, bármennyire is kedvesek voltak velem. fogalmam sincs, hogy fogom megoldani a feladatomat, de ha másnak is megy, nekem is fog. csak könyörgöm, segítsen valaki.
beszélgettem svédül is, ami nagy előrelépés, mert Hn kívül nem nagyon kommunikáltam anyanyelvi beszélővel. az egyik svéd megdícsérte a kiejtésem, próbáltam elmagyarázni nekik, hogy nem nagyon vagyok magabiztos, és a tudásom is igen csekély, és ezért eldöntötték, hogy csak svédül állnak velem szóba, és majd segítenek. tök cukik voltak,
egyébként az is iszonyatosan tetszett, hogy angolul kell programokat és mindenféle alap dolgokat használni, tehát elég frequent lesz, nem fog elhanyagolódni.
remélem, hogy fejlődhetek svédből, és sokkal folyamatosabb lehetek belőle.
jelen pillanatban nagyon fura érzéseim vannak ezzel a munkával kapcsolatban. nem ismerek senkit, nem tudom, mennyire fogok tudni bárkivel beszélgetni munkaidő alatt, de azzal vigasztalom magam, hogy úgyis csak négy órát kell majd dolgoznom, és csak szerdán lesz nyolc óra. valahogy majdcsak eltelik, majdcsak nem lesz borzasztó. meg volt szokva az előző bagázs és a piac. fura belegondolni, hogy tényleg hiányozni fognak. mindenki.


amikor a munkából hazafelé tartottam, megtudtam F-től, hogy proposalt kell írni a szakdolgozathoz címleadásnál. megbotlottam valamiben és azzal a lendülettel elszakadt a táskám vállpántja és a földön landolt. iszonyat mérges voltam, a metróúton végig idegeskedtem és nyomoztam, hogy egyáltalán mi az a proposal. a ferenciek terén szálltam le, aztán a rájöttem, hogy a busz hatalmasat kerül, és inkább elgyalogoltam az astoriáig, hogy villamossal menjek haza. összevesztem anyával, mert értetlenkedett, aztán egyből rosszul is éreztem magam, hogy bunkó voltam. megtaláltam közben a pontos határidőt, ami október tizedike, és megkönnyebbültem, hogy szereztem magamnak egy kis haladékot.

este nekiültem esszét írni az egyik órámra, folytak belőlem a szavak, tehát körülbelül a hetvenöt százalékát sikerült megírnom, aztán csörgött a telefonom és A hívott, hogy Á edz, találkozok-e vele másfél órára. persze, hogy elmentem. örülök minden alkalomnak, ha valahogy kettesben tudunk lenni és beszélgetni tudunk, mivel ha úgy találkozunk, hogy mások is vannak körülöttünk, akkor mindig másfelé orientálódunk mindketten. miközben sétáltam, elmentem egy forgatás mögött, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne nézzek oda, ami annyira nyilvánvaló lehetett. közben cigiztem és energiaitalt ittam (azon élek, de szigorúan cukormentes), és imádkoztam, hogy ne legyen gáz, kérem, ne legyen gáz. közben száz méter kellett, hogy kikeljen az öt kilométeres pokemon tojásom, szóval inkább azt bámultam a telefon képernyőjén. (később kiderült, hogy az barátok közt forgatás, szóval nagyon remélem, hogy nem láttok majd benne). A-val beültünk a mekibe és bűnöztem, mert megettem egy duplacsokiöntetes mcfreeze-t, mmmhm. az este elszívtam egy csomó cigit, (hihetetlen, mennyire rászoktam a piacon). elmentünk az Alleeba, ahol A rávett, hogy menjek be a zarába, mivel kabátot akart nézni, és nem fogadta el azt a magyarázatot, hogy nem teszem be oda a lábam. meglepetésemre azonban találtam egy tökéletes parfümöt, édes illattal, fekete és piros csomagolásban (már ekkor nyert), de nem volt nálam pénz, így ma mentem vissza megvenni. utána pedig lecsekkoltuk, ahogy Á edz egy alagsorban kialakított edzőteremben.
szomorú voltam kicsit, mert ők együtt lehetnek amikor akarnak, egymás mellé fekszenek le aludni, együtt élnek, mi pedig már nem, mivel D-nek nem jött össze pesten normális meló. nem vágyok semmire sem jobban, minthogy minden nap D mellett kelhessek és fekhessek le aludni. nekem már ennyi bőven elég lenne.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése