2016. október 13., csütörtök

amikor szerda reggel munkába mentem, valahogy magabiztosnak éreztem magam. elgondolkodtam azon, hogy régen mindig mindenhová siettem, tizenöt perccel előbb akartam odaérni minden helyre, hogy legyen időm felkészülni, most pedig épp, hogy odaérek mindenhová kezdés előtt öt perccel. a lehető leglassabban sétáltam, és megálltam az épület előtt egy energiaitallal és egy cigivel, és figyeltem az előttem elhaladó emberek arcát. próbáltam kitalálni, hogy vajon mire gondolhatnak. milyen lehetett a reggelük, hogy nézhet ki a lakásuk, milyen lehetett elhagyni a meghitt otthont, milyen érzésekkel mennek dolgozni. figyeltem, hogyan bujkálnak kis mosolyok arcokon. azt is, hogyan mondja el az arcuk, hogy elegük van a világból. mindig ezt csinálom.
és rájöttem, hogy én igen is morning person vagyok. szeretem a felkelő napot, amint átsüt a házak tetején. szeretem a hideg téli reggeleket, amikor a levegő a tüdőmbe hatolva lehűt, kicsit megcsíp és felébreszt. szeretek készülődni, kicsípni magam, újabb és újabb ruhakölteményeket kitalálni. mindössze nem szeretem elhagyni a jó meleg ágyam, és egy percig elgondolkodom minden reggel azon, kell-e nekem az az állás. 
aztán eszembe jut az a sok szép ruha, ami a boltokban hívogat, kiabál nekem, és arra vár, hogy magamévá tegyem és hazavigyem.
ma is vettem egy burgundi inget és azt a hosszú, h&m-es pólót, amit már egyszer említettem. igen, visszamentem a kicsikéért.
a tegnapi hasazás után lenyomtam ma egy combedzést, és holnap már végre nem csak a hasamban fognak fájdalmasan feszülni az izmok, hanem lábra állni sem fogok tudni.

confession bear

néha, amikor nagyon unatkozom, felmegyek az éjjel-nappal budapest facebook oldalára, és elolvasom a képek alá írt kommenteket, és csodálattal vegyes undor fog el, hogy létezhetnek ennyire ostoba és tudatlan emberek a világon.
aztán elszomorodom.

2016. október 10., hétfő

figyelem, iszonyat hosszú bejegyzés következik




most minden rendben van - az utóbbi időben úgy érzem, hogy az életem sínen van. nem történnek velem szar dolgok, sőt. a pénzügyi helyzetem rendben van. iszonyat jó ösztöndíjat kapok, félelmetesen magas összeget, a fizetésem is jó, a körülményekhez képest, és így a lakbér kifizetése után is csomó pénzem marad.
iszonyatosan jó belegondolni abba, hogy egy kis időre minden jó. nem kell amiatt szarul éreznem magam, hogy vettem magamnak valamit, meg hogy a boltban megengedtem egy kis luxust, mert a saját pénzem költöm. igazából most kezdtem el teljesen önálló lenni. saját magamra főzök, mosok, vásárolok. anyáéktól utoljára májusban kértem pénzt, és ettől valahogy sokkal jobb kedvem lesz, hogy nem élősködök rajtuk. soha nem vagyok otthon, vagyis egyre kevesebbet, ami jó és rossz is egyben. szar, hogy keveset találkozunk, de nem lehet választani köztük meg D között. D tölt fel energiával. hétvégén ha hazamegyek, attól leszek boldog, ha vele lehetek - magamba szippantom az összes pozitív energiát és szerelmet, és azon tengek-lengek a hétköznapokban.


a munka a meh-szintből kissé fentebb lépett. nem szeretek még odajárni, de már közel sem fog el az a szar érzés, mint az elején. ezen sokat segít F(2), akit nagyon megszerettem. ez elég hülyén hangzik, hiszen alig ismerem, de nekem iszonyat pozitív dolog az, hogy őszintén érdeklődik és segít, próbál beszélgetni velem, és mindig hatalmas mosollyal köszön. ma hazafelé is együtt mentünk, és sokat dumcsizgattunk. kiderült, hogy csak húsz éves, amin rohadtul ledöbbentem, mivel azt hittem, hogy 3-4 évvel idősebb lehet nálam.
a többiekkel sincs baj, csak idegenekkel való zárkózottságom miatt nem ... nem olyan. na. később talán jobb lesz, de most még nem.
az idő néha gyorsan telik, néha kétpercenként nézem az órát és számolok vissza, de segít, hogy hallgathatok közben zenét, és szemtelenül nyomkodhatom a telefonom a számítógépasztal mögött.
viszont ma úgy éreztem, hogy főbe lövöm magam, miután a tizenkétezredik dán levelet kellett google fordítóval értelmeznem, mivel a kibaszott rendszerbe a mailboxból úgy érkeznek a levelek, hogy az å, æ, ø, ö betűk rohadtul nem léteznek, csak valami idióta karakterekkel helyettesítik őket, nekem pedig ki kell silabizálnom, hogy mi van odaírva. a dán iszonyatosan csúnya nyelv szerintem, förtelmesen csúnya. úgy beszélnek, mintha egy tojás lenne a szájukban, és attól félnének, hogy kifolyik, miközben beszélnek. a többi skandi nyelvvel ellentétben, ha náluk valami le van írva, azt véletlenül sem úgy ejtik ki. nem mondom, hogy a svéd kiejtés kismiska, mert az egyetemen 3 egymást követő pénteket töltöttünk csak a kiejtési szabályokkal, de azért a dán... a franciához hasonlítanám ebben a tekintetben. leírva viszont egész jól meg lehet érteni, csak azok a rohadt betűk..


 múlt hétvégén P szülinapján voltunk. jó volt végre megint találkozni L(2)-lel, annyi idő után, felidézni a régi emlékeket. szülinapokkor mindig meghívjuk egymást, néha összeülünk nagyon ritkán négyesben iszogatni Pék garázsába is, de sajnos csak ennyi maradt meg a kapcsolatból. jó lenne sokkal többet találkozni. 
aznap Dvel tíz körül elindultunk bicóval a városba, csak ketten. vettünk édes kis unokaöcsinknek egy akciós felsőt a tescoban, iszonyat cuki volt, pár alapdolgot, aztán az italdiszkontban otthagytunk hatezer forintot, amit kaparóson nyertünk. rengeteg szeszt vettünk és iszonyat olcsón. olyan jó volt vele tekerni, mindketten kis hátizsákot viseltünk a hátunkon, akkor még jó idő volt, sütött a nap, még nem köszöntött be az ősz.
hihetetlenül imádok minden egyes pillanatot, amikor vele lehetek.




csütörtök este hat körül éreztem, hogy kicsit érzékenyebb a bőröm, és úgy éreztem, hogy ég az arcom. Sz, a lakótársam adott lázmérőt, amit előtte viccesen, nővéresen lefújt valami fertőtlenítővel, és 36-ot mutatott, szóval megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj. később rosszabbra fordult, és éreztem, hogy kurvaszarul vagyok. a bőröm fájt, az a különlegesen fura fájdalomérzet járt át, amikor bármi hozzám ér, rossz. nem tudtam mit kezdeni magammal, szenvedtem, proposalt kellett volna írnom, de egyszerűen ülni sem tudtam. egy lázcsillapítót sem találtam. ők szokás szerint magukra zárták az ajtót éjszakára, szóval lehetőségem sem volt tőlük kérni, ráadásul semmilyen kis rongyot sem találtam, amiből vizesruhás borogatást csinálhattam volna. megsemmisülve feküdtem és próbáltam életben maradni. fogalmam sincs, mennyi lehetett a lázam, de hozzátett az is, hogy beindult a távfűtés és annak köszönhetően volt vagy negyven fok a szobában. egész éjszaka alig aludtam valamit, a torkom pedig reggelre olyan volt, mint egy nyílt seb, a manduláim undorítóan néztek ki, és izzadtam, és izzadtam és izzadtam, de kegyetlenül. a láz reggelre sem múlt el, és be kellett mennem dolgozni, közben izzadva azon a retek hármas metrón, amin hiába, hogy csak négy megállót kell mennem, meg tudnám ölni magam összezsúfolódva negyvenezer ember között. egész nap sajgott a torkom, nem voltam képes nyelni fájdalom és erőfeszítés nélkül, de a lázam már elmúlt estére.

a buszút hazafelé is tök meghitt volt. folyamatosan olvastam a The Air He Breathes-et (azt a könyvet, amin a fabulous szakállú férfi volt), és közben folyamatosan a könnyeimmel küszködtem, minden erőmmel azon voltam, hogy visszatartsam őket, hogy ne lássa a mellettem ülő srác, hogy bőgök. a nap folyamatosan lement, végül besötétedett, a buszon kellemes meleg volt, és hihetetlen jó hangulat uralkodott el rajtam a halkan szuszogó, alvó embertömegben. emiatt szeretem az őszi és téli péntek estéket. a városba érve pedig csípős hideg volt odakint, azzal a jellegzetes, le nem írható tél-illattal, ami a fűtés vagy tüzelés és a hűvös levegő keveréke lehet.


az a könyv egyébként akkora hatással volt rám, hogy nem tudtam letenni. körülbelül negyvenszer bőgtem el magam rajta. a halál a központi eleme, és hogyan birkóznak meg azzal, hogy elvesztették a szerelmüket.
nem érdekel az emberek véleménye, én nagyon szeretem a mai romance könyveket, szinte falom őket. két nap alatt maximum kivégzek egy könyvet mostanában, és mivel a munka mellett nem nagyon van időm bármire, olvasással kötöm le magam reggel, a buszon, a metrón, este elalvás előtt és hétvégén. mostanában a goodreads-t böngészem állandóan, és legalább huszonöt könyvet raktam a want to read listára. ha tehetem, akkor pedig csak angolul olvasok, mivel még bennem van a kis naivitás, hogy valaha, egyszer, sikerül végre összehoznom azt a könyvet, amiről évek óta álmodok. felnőtt fejjel, érettebben, angolosabb mentalitással.

aztán este, mikor D-ékhez értem, szembesültem vele, hogy a szakálla ELTŰNT. olyan kicsi volt a borostája, mint tizenöt éves korában, nekem pedig instant nem tetszett. nem szeretem szakáll nélkül. hatalmas, gubancos, ötcentis szakállal néz ki jól, amibe beletúrhatom az ujjaimat, úgy, hogy közben extra kicsire vágatja a haját, mert akkor úgy néz ki, mint egy zabolázatlan motoros. hát na, nálam egy férfinek semmiféle esélye nincs, ha csupasz az arca.

hétvégén É szülinapi buliján voltunk, ahová egyáltalán nem akartam elmenni. de semennyire. még nem gyógyultam meg teljesen, nem akartam odabaszni a fogyókúrának sem a sok itallal, de D rávett. előtte átjött A meg Á, és miközben egészségeset nasiztunk, az X faktort néztük. ez az idei évad a legjobb. annyira a mi stílusunkban bunkó a zsűri és úgy osztja őket, a sok idiótát, hogy az hihetetlen, ennyit még nem röhögtem rajtuk. Bye Alex meg olyan pofákat vág, és olyanokat odavág nekik, hogy úgy érzem, mintha én ülnék ott. 


a bulinak végül az lett az eredménye, hogy egész este rosszul éreztem magam, nem ismertünk senkit, D bebaszott kicsit, én semennyire, szarrá fagytunk odakint, nem nagyon foglalkozott velem, és hiába könyörögtem neki, hogy menjünk, megpróbált rávenni, hogy maradjunk. én pedig megelégeltem és lementem a wcbe, magamra csuktam az ajtót és nekidőlve a radiátornak, olvastam. elegem volt abból, hogy mindig csak az van, amit ő akar. hiába mondom neki, hogy egyszer vegye figyelembe az én akaratomat, mintha a falnak beszélnék. persze, mindig azt csinálja, hogy megfogadja, hogy majd változtat, de sehol, soha semmi nem történik.
aztán felmentem az emeletre, leültem egyedül egy asztalhoz, olvastam és igyekeztem minél látványosabban szenvedni. végül fél óra múlva odajött hozzám, hogy menjünk haza.
az ágyban pedig úgy hozzám bújt, hogy nem tudtam rá tovább haragudni. nem lehet rá haragudni, mert annyira aranyos. tudom, hogy szeret, csak egyszerűen buta. sokszor.
és még ő hív engem annak.


B-ztünk a hétvégén, annyira örültem, hogy láthattam, hogy megölelgethettem a kis testét, és agyonpuszilgathattam. hiányzott nagyon. folyamatosan engem néz, és állandóan mosolyog a kicsi, teli szájával. nagyon-nagyon szeretem azt a kisbabát, ő a legszebb baba a világon. eddig azt gondoltam, hogy nem fogok tudni soha megbírkózni egy gyerekkel, de egyre jobban szeretnék B-nek egy unokatesót. mondogattam neki, miközben nevetve a hajam próbálta kitépni, hogy készüljön, még öt-hat év, és lesz unokatesója, ne aggódjon. persze D egy szót sem szólt mellettem, de tudom, hogy ő is így gondolja.


egyébként rengeteg pénzt elszórtam ebayen, de ez tökéletesen boldoggá tesz most.



szakdoga issues

nem írtam egész múlt héten, aminek annyi oka volt, hogy sík idegbeteg voltam minden egyes pillanatban. annyiszor mentem keresztül mini-mental-breakdownokon, hogy naponta többször  is sírva fakadtam, csak úgy random, a hihetetlen mennyiségű felgyülemlett stressztől.
a szakdolgozattal kapcsolatos volt az egész mizéria, hát mi mással. egész héten csak halogattam a proposal megírását, fogalmam sem volt, hogy egyáltalán mit kellene beleírni, hogyan kéne hozzákezdeni, és mit várnak el bele, mennyire részletesen. amikor megkaptam a kellő mennyiségű segítséget néhány csoporttárstól, elkezdtem olvasni az 1984-et, annyira figyelve az eredeti témára, amennyire csak lehet. negyven oldal elolvasása után eluralkodott rajtam a jeges pánik, hogy fingom sincs, mit kellene írnom róla. egyszerűen nem értettem a tanár conceptjét, hogy mit ért alatta, mit kellene írnom. egy mondatot sem tudtam hozzászólni a témához, és a torkom elszorult. legszívesebben kimentem volna az ajtón, felálltam volna a terasz korlátjára, és levetettem volna magam a hatodikról. közben vészesen közelgett a címleadás határideje, nekem pedig halványlila gőzöm nem volt, hogyan kezdjek neki annak a témának, sőt, még annyi sem, hogy mi a faszt jelent az egész, sőt, ami a legrosszabb, hogy olvasás közben ezer meg egy téma jött fel, amiről úgy éreztem, hogy iszonyatosan jó és könnyű lenne írni. rengeteg forrás volt róluk, cliffnotes, sparknotes, random esszék, és... az utolsó pillanatban írtam a tanárnak egy levelet, hogy I failed, I cannot cope with the title he offered, és egy másik, sokkal jobb témáról akarok írni. annyira lent voltam lelkileg, úgy éreztem, hogy cserben hagyom. úgy érzem, amúgy is tök hülyének néz.

nem válaszolt két napig az emailemre, amitől úgy éreztem, hogy egyesével ki tudnám tépkedni az összes hajam. rettegtem, hogy azt fogja mondani, hogy akkor felejtsük el egymást, nem ebben egyeztünk meg, meg mit gondolok, hogy az utolsó előtti napokon meggondolom magam? közben L-t zaklattam, és esküszöm, ha ő nem lett volna, hogy megvigasztaljon, akkor megölt volna a sok stressz.
felesleges izgulnivalókat csinálok magamnak mindig. mindig az működik az agyamban, hogy mi van ha.... szerintem az agyam direkt játssza velem ezt a játékot, szereti, ha szenvedek. valószínűleg azért az a hobbija, hogy évekkel, hónapokkal ezelőtti kínos helyzeteket idéztet fel velem, hogy aztán szégyenkezzek miattuk, és el akarjak bújni egy kis sarokba a világ elől. még akkor is, ha az a szitu nem volt kínos, csak valahogy, valamiért én gondolom azt. 


aztán végül írt a tanár, hogy persze, hogy vállal, elvégre is ez az én szakdolgozatom, arról írok, amiről csak akarok, az a lényeg, hogy élvezet legyen írni. akkora kő esett le a szívemről, hogy szerintem még pakisztánban vagy az antarktiszon is hallották.
azután a hangulatom ezerszeres fordulatot vett a jó irányba. megírtam a proposalt, ő azonnal kijavította, azután a hétvégém is sokkal jobban telt. 
ma pedig nem mentem be az egyik órámra, amit rohadtul sajnálok, és ez már a második hiányzásom, de másképp nem tudtam volna elintézni az ügyeket. 12.30kor betoppantam a tanárhoz, aláírta a papírokat, és mivel ő a tanszékvezető is, nem is kellett extra köröket futkosnom, tehát gyorsan elmentem a TO-ra is beadni a címbejelentőt, ahonnan először elküldtek, mert nem vittem 2 fénymásolatot (amiből aztán az egyiket visszaadták...), és az volt a legnagyobb poén az egészben, hogy húsz percet várakoztam, mégis kettő perc alatt letudtam az egész kibaszott papírmunkát.
szóval most szépen be van jelentve, hogy mi lesz a címe a születendő gyermekemnek. 
nem lehetnék megkönnyebbültebb...