2016. október 13., csütörtök

amikor szerda reggel munkába mentem, valahogy magabiztosnak éreztem magam. elgondolkodtam azon, hogy régen mindig mindenhová siettem, tizenöt perccel előbb akartam odaérni minden helyre, hogy legyen időm felkészülni, most pedig épp, hogy odaérek mindenhová kezdés előtt öt perccel. a lehető leglassabban sétáltam, és megálltam az épület előtt egy energiaitallal és egy cigivel, és figyeltem az előttem elhaladó emberek arcát. próbáltam kitalálni, hogy vajon mire gondolhatnak. milyen lehetett a reggelük, hogy nézhet ki a lakásuk, milyen lehetett elhagyni a meghitt otthont, milyen érzésekkel mennek dolgozni. figyeltem, hogyan bujkálnak kis mosolyok arcokon. azt is, hogyan mondja el az arcuk, hogy elegük van a világból. mindig ezt csinálom.
és rájöttem, hogy én igen is morning person vagyok. szeretem a felkelő napot, amint átsüt a házak tetején. szeretem a hideg téli reggeleket, amikor a levegő a tüdőmbe hatolva lehűt, kicsit megcsíp és felébreszt. szeretek készülődni, kicsípni magam, újabb és újabb ruhakölteményeket kitalálni. mindössze nem szeretem elhagyni a jó meleg ágyam, és egy percig elgondolkodom minden reggel azon, kell-e nekem az az állás. 
aztán eszembe jut az a sok szép ruha, ami a boltokban hívogat, kiabál nekem, és arra vár, hogy magamévá tegyem és hazavigyem.
ma is vettem egy burgundi inget és azt a hosszú, h&m-es pólót, amit már egyszer említettem. igen, visszamentem a kicsikéért.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése