2016. október 10., hétfő

szakdoga issues

nem írtam egész múlt héten, aminek annyi oka volt, hogy sík idegbeteg voltam minden egyes pillanatban. annyiszor mentem keresztül mini-mental-breakdownokon, hogy naponta többször  is sírva fakadtam, csak úgy random, a hihetetlen mennyiségű felgyülemlett stressztől.
a szakdolgozattal kapcsolatos volt az egész mizéria, hát mi mással. egész héten csak halogattam a proposal megírását, fogalmam sem volt, hogy egyáltalán mit kellene beleírni, hogyan kéne hozzákezdeni, és mit várnak el bele, mennyire részletesen. amikor megkaptam a kellő mennyiségű segítséget néhány csoporttárstól, elkezdtem olvasni az 1984-et, annyira figyelve az eredeti témára, amennyire csak lehet. negyven oldal elolvasása után eluralkodott rajtam a jeges pánik, hogy fingom sincs, mit kellene írnom róla. egyszerűen nem értettem a tanár conceptjét, hogy mit ért alatta, mit kellene írnom. egy mondatot sem tudtam hozzászólni a témához, és a torkom elszorult. legszívesebben kimentem volna az ajtón, felálltam volna a terasz korlátjára, és levetettem volna magam a hatodikról. közben vészesen közelgett a címleadás határideje, nekem pedig halványlila gőzöm nem volt, hogyan kezdjek neki annak a témának, sőt, még annyi sem, hogy mi a faszt jelent az egész, sőt, ami a legrosszabb, hogy olvasás közben ezer meg egy téma jött fel, amiről úgy éreztem, hogy iszonyatosan jó és könnyű lenne írni. rengeteg forrás volt róluk, cliffnotes, sparknotes, random esszék, és... az utolsó pillanatban írtam a tanárnak egy levelet, hogy I failed, I cannot cope with the title he offered, és egy másik, sokkal jobb témáról akarok írni. annyira lent voltam lelkileg, úgy éreztem, hogy cserben hagyom. úgy érzem, amúgy is tök hülyének néz.

nem válaszolt két napig az emailemre, amitől úgy éreztem, hogy egyesével ki tudnám tépkedni az összes hajam. rettegtem, hogy azt fogja mondani, hogy akkor felejtsük el egymást, nem ebben egyeztünk meg, meg mit gondolok, hogy az utolsó előtti napokon meggondolom magam? közben L-t zaklattam, és esküszöm, ha ő nem lett volna, hogy megvigasztaljon, akkor megölt volna a sok stressz.
felesleges izgulnivalókat csinálok magamnak mindig. mindig az működik az agyamban, hogy mi van ha.... szerintem az agyam direkt játssza velem ezt a játékot, szereti, ha szenvedek. valószínűleg azért az a hobbija, hogy évekkel, hónapokkal ezelőtti kínos helyzeteket idéztet fel velem, hogy aztán szégyenkezzek miattuk, és el akarjak bújni egy kis sarokba a világ elől. még akkor is, ha az a szitu nem volt kínos, csak valahogy, valamiért én gondolom azt. 


aztán végül írt a tanár, hogy persze, hogy vállal, elvégre is ez az én szakdolgozatom, arról írok, amiről csak akarok, az a lényeg, hogy élvezet legyen írni. akkora kő esett le a szívemről, hogy szerintem még pakisztánban vagy az antarktiszon is hallották.
azután a hangulatom ezerszeres fordulatot vett a jó irányba. megírtam a proposalt, ő azonnal kijavította, azután a hétvégém is sokkal jobban telt. 
ma pedig nem mentem be az egyik órámra, amit rohadtul sajnálok, és ez már a második hiányzásom, de másképp nem tudtam volna elintézni az ügyeket. 12.30kor betoppantam a tanárhoz, aláírta a papírokat, és mivel ő a tanszékvezető is, nem is kellett extra köröket futkosnom, tehát gyorsan elmentem a TO-ra is beadni a címbejelentőt, ahonnan először elküldtek, mert nem vittem 2 fénymásolatot (amiből aztán az egyiket visszaadták...), és az volt a legnagyobb poén az egészben, hogy húsz percet várakoztam, mégis kettő perc alatt letudtam az egész kibaszott papírmunkát.
szóval most szépen be van jelentve, hogy mi lesz a címe a születendő gyermekemnek. 
nem lehetnék megkönnyebbültebb...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése